Az édesanyák a legjobbat akarják a gyermekeiknek! Vagy mégsem? Természetesen igen, ám az már valóban érdekes kérdés, hogy a módszereik, amivel azt a bizonyos „jót” kívánják elérni, mindig maradéktalanul helyesek-e? Ugye, ismerős az a bizonyos anyatípus, aki foggal-körömmel ragaszkodik a fiához, félti a széltől is- és különösen a lányok tekintetétől. Pedig az igazság az, hogy a gyerekek előbb-utóbb elkerülhetetlenül felnőnek, s majd kirepülnek a családi fészekből, amihez az is hozzátartozik, hogy párt választanak maguknak, akit a világon a legjobban fognak szeretni. Mit kezd ezzel a szituációval az édesanya? Nos, egészséges mentalitással elfogadja a fennálló helyzetet, vagy –annak hiányában- megpróbálja szabotálni a kapcsolatot.
Igen, az ilyen anyukákból lesz aztán az anyósviccek megszokott karaktere, a folyton házsártos drágamama, aki árgus szemmel lesi a friss menyecske minden lépését, alig várva a pillanatot, hogy beleköthessen valamilyen apró vélt vagy valós hibába. Ha körülnézünk az ismeretségi körünkben, garantáltan találunk legalább egy megromlott anyós-meny viszonyban élő családot – de az sem kizárt, hogy éppen mi vagyunk azok, akik ebben a felettébb bosszantó és egészségtelen helyzetben leleddzenek. Az anyós rengeteg módon mérgezheti az amúgy jól működő párkapcsolatot. Ezen hölgyek közös tulajdonsága, hogy a gyerekükre örökösen –tőlük függő- gyerekként tekintenek, még akkor is, ha a delikvens fél közel 30 éves. Ez a túlféltő típus előszeretettel drámázik és kelt bűntudatot a gyermekében, ha azt érzi, veszélyben a pozíciója.
Ezek az anyósok az egyik legveszélyesebbek, ugyanis könnyen tönkretehetik a pár boldogságát, azzal, hogy a „gyermek” lelkiismeretére hatnak. Mit lehet tenni az ilyen anyákkal? Nos, a válasz nem egyszerű. Versenyezni semmi esetre sem lehet velük –és nem is érdemes-, mert úgyis a szerét ejtik annak, hogy mindenben jobbak/ügyesebbek/tapasztaltabbak legyenek. Ha mégsem így történik, kiforgatják az ember lányának a szavait, elferdítve azok valóságtartalmát, mártírnak beállítva saját magukat. A nyílt vita csak olaj a tűzre. A túlféltő anyós minden mérgünkben elejtett szót fegyverként használ majd fel ellenünk a párunkkal szemben, a „látod, én megmondtam” jellegű mondatokkal megfűszerezve.
Muszáj azt is megérteni: a férjünk, akit szeretünk, s aki viszont szeret minket, nem fog az anyja ellen fordulni. Így aztán az elkerülhetetlen rossz hangulat bizony előre borítékolható. Az anyósok másik típusát, a „szigorúakat” valamivel könnyebb kezelni. Ezek azok a hölgyek, akik megszokták, hogy ellentmondást nem tűrően mindenki hallgat a szavukra, követi az útmutatásukat, teljesíti a parancsaikat. Ha jóban akarunk lenni a párunk szigorú anyjával, bizony be kell állni a sorba, és azt tenni, amit a család összes tagja.
Ide tartozik még az anyósok azon típusa is, akik mindent irányítani akarnak, így a fiúk párválasztásába is gond nélkül beleszólnak. Velük lehetetlen versenyezni, hiszen mire hazaérünk a munkából, kitakarítják a házat, megfőzik az ebédet- és bizony burkoltan érzékeltetik, mi sose lettünk volna képesek ilyen eredményekre. S most jutottunk el a címben szereplő kérdés megválaszolásához, avagy lehet-e jó viszony meny és anyós között. A szomorú igazság az, – mivel felnőtt embereket nem lehet megváltoztatni-, hogy ha a másik fél eleve rossz beidegződésekkel áll neki a kapcsolathoz, lehetetlen bármi jót is kihozni a viszonyból. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy igyekszünk minél messzebb élni a toxikus anyósunktól, s a ritka látogatások idejére elővenni a „jobbik” énünket a béke kedvéért.
