Az a személy, aki a hobbijával keresi a kenyerét, ritka, mint a fehér holló. A legtöbben sajnos kötelességszerűen űzik a munkájukat, hiszen a havi számlák kifizetéséhet, és magához az élethez is, rengeteg pénz szükségeltetik. Azok a fránya anyagiak, kiálthatnánk fel, azok keserítik meg a hétköznapokat! A helyzet szerencsére azért nem minden esetben ilyen drasztikus, hiszen azért bőven akadnak olyan személyek, akik ha nem is élnek-halnak a foglalkozásukért, azért nagyjából jól elvannak a mindennapokban. De mi van azokkal a szerencsétlen emberekkel, akik egész egyszerűen nem bírják –ilyen vagy olyan okból kifolyólag- elviselni a munkahelyen megélt rossz impulzusokat? A hosszú távú elégedetlenség pedig óhatatlanul is a kiégéshez vezet.
De mi áll a szóban forgó jelenség hátterében? Nos, előszeretettel hisszük azt, hogy a kiégés a rengeteg munka függvénye. Igaz, ami igaz, a folyamatos túlórázás, az éjszakákba nyúló robotolás tényleg vezethet kiégéshez, de az sincs jótékony hatással ránk, ha a foglalkozásunkat unalmasnak érezzük. A kiégés jele az örökös zsörtölődés és elégedetlenség. Ha azt tapasztaljuk, hogy minden, ami a munkahelyünkhöz köt, bosszant, és legszívesebben a hónap hátralévő részére beteget jelentenénk –látszólag minden ok nélkül-, kezdhetünk gyanakodni.
Az a személy, aki huzamosabb ideig nyűgként tekint a munkájára, elkerülhetetlenül ki fog abban égni. Szintén beszédes jel, ha mondvacsinált indokokkal próbáljuk meg a főnöknél elérni, hogy hamarabb engedjen minket haza, illetve reggelente rendszeresen késve érkezünk. A munka ímmel-ámmal való, teljes mértékben lelkesedés mentes elvégzése a kiégés tipikus szimptómája. Bár az igazság az, hogy belül tudjuk, ennél jóval többre vagyunk képesek, egész egyszerűen „nincs kedvünk” megerőltetni magunkat. Odahaza persze csak a munkára tudunk gondolni, így stresszesek leszünk. Az, hogy a rendszeresen megélt negatív stressz hova vezet, senkinek nem kell részletekbe menően magyarázni: az egészség romláshoz és a depresszióhoz.
Mivel a hétköznapjaink nagy részét töltjük a munkahelyünkön, logikus, hogy a bennünket itt ért impulzusok nagyban befolyásolják a közérzetünket. A gyakorlatban ez azt jelenti, ha rosszul érezzük magunkat „odabenn”, nem telik el sok idő, hogy boruljon a bili „idekinn” sem. Ennek a levét persze azok isszák majd meg, akik közel állnak hozzánk magánemberként, azaz a családunk, a párunk és a barátaink. Nyilván nem érdemlik meg ezek az ártatlan emberek a rossz bánásmódot, de itt már nagyon nehéz meghúzni a határokat. Munka és a magánélet összefolyik, egyik a másikat megkeseríti, mi pedig ott állunk majd középen boldogtalanul. Persze nem muszáj megvárni, hogy idáig fajuljanak a dolgok: amennyiben tapasztaljuk magunkon a kiégés jeleit, jobb, ha új munka után nézünk. Az eredmény, ami a pozitív közérzetben realizálódik majd, garantáltan nem várat magára sokat.
